2012. november 22., csütörtök

Az egész egy rajzocskával indult


Nos, ott venném fel a fonalat az előző bejegyzésből, hogy mi a csuda is valójában az a klímanó. Éppenséggel nem kell hozzá túl sok idő, mire rájön kedves olvasó, hogy a klíma és a manó szó bájos összevonásából fakad eme jól csengő elnevezése a Hulladék Históriák szereplőinek. Érdekesebb azonban elmesélnem egyre sokasodó olvasó táboromnak (gondolatban hatalmas tömeg kattint rá szerény kis blogomra, ám a valóságban ülök a kibertér hálójának közepén, mint valami pók, és minden egyes lájkolásnak úgy örülök, mintha megemésztésre váró finom légyfalat akadt volna fenn a csapdámban), hogyan is született az első kis lényecske egy nyolcadik kerületi gangos lakás sötétnek mondható nappalijában.
Nem mostanában ültem annak a bizonyos nappalinak az egyik szegletében, van annak már jó három éve is, amikor egy újabb grimm válogatások illusztrálása közben felötlött bennem, hogy jó volna olyan dolgot rajzolnom, ami kevésbé lerágott csont a tejfogak számára. Akkoriban kezdett a férjem is, én is egyre többet foglakozni a környezetvédelemmel, abban az évben laktam elsőnek hosszabb távon külföldön, ahol a szelektív hulladékgyűjtés valóban a mindennapok részeként létezik. Mindez jól összekeveredett a manófüggőségemmel, ami egy olyan kis figurában csapódott le aznap, amit itt láthattok a bekezdésem alatt. Egy olyan kis lényt szerettem volna rajzolni, amiben össze van gyúrva klímavédelmi "mentsükmegföldanyátmagunktól" érzésem, és a boldogságrajzolásom.(Tudjátok, mint amikor a zenész is csak improvizál gyakorlás közben, csak úgy a maga gyönyörére, na, ez nálam a manókban testesül meg, ide biggyesztek nektek egy linket, hogy érzékeltessem, jó magyar fröccsözés közben milyen mértékig tud elfajulni a manózás: fröccsmanók J.) Így nézett ki az első rajzom:

Őt afféle emblémának szántam, mint valami környezetvédelmi logó. Azonban úgy fest a dolog, hogy beszédesebbre sikerült a lelkem, mint egy átlagos, mezei logónak szokás lennie. Ahogy kimondtuk rá a nevét, miszerint ez egy klímanó (aznap biztos eggyel több sört ittunk meg), azonnal életre kelt. Mesélt sokféle, hozzá hasonló manóról, akik a szelektív kukák belsejéből jöttek. Mesélt egy kislányról, aki illusztrátor szeretett volna lenni. Mesélt Egy öreg kukás bácsiról, akivel már nem sokan állnak szóba… na, nézd már, még kihúzzátok belőlem a lényeget ezzel a nagy hallgatással. Ne szaladjunk előre ennyire, maradjunk a jó öreg klímanónál. Azaz, hogy ez a manó még nem is annyira öreg. Meseírás közben sok minden alakul, Ő is ilyen volt, bár néha a változtatás oka sokkal prózaibb, mint gondolnátok. Az első jel, hogy változtatni kell, így hangzott:
-De aranyos! – okos felnőtt fej. – De hol a szeme?
Hát, úgy éreztem magam, mintha velem történt volna meg az a bizonyos kalapos sztori, amikor el kell magyaráznom egy felnőttnek, hogy ez nem kalap, hanem egy kígyó, ami lenyelt egy elefántot(izé, a szeme a sapkája alatt van, csak a szemébe csúszott, amikor egy rakoncátlan szellő a szemébe nyomta tréfából/a sapkája alatt vannak a csillagok, pont azokat figyeli, nem látod?)
Úgy voltam vele, hogy ha ezt a "hol a szeme" kérdést felteszi nekem egy gyerek élőben, akkor változtatok, nem bánom. Bizonyára változnak az idők is, meg a gyerekek is, mert eljött az a nap, szóval az öreg változaton már kihúztam a sapkából a szemét, vagy fordítva.
Minden esetre, mire elmesélte az egész történetet nekem ez a kis fura figura, addigra maga is megöregedett, úgy látszik, ugyanis ebben a formájában nem került bele a történetbe. Igen, az az öreg manó ott fenn a fejlécben, az bizony ő. Az első teremtett klímanó öreg változata. És az új külsejéhez kapott egy új nevet is, hogy biztosan életre keljen: Öregvilág Apó. Minden manó legmanóbbika.
Tudjátok, mit? Folytatás egy kis meserészlettel a következő posztban!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése