Nos, ott
venném fel a fonalat az előző bejegyzésből, hogy mi a csuda is valójában az a klímanó. Éppenséggel nem kell hozzá túl
sok idő, mire rájön kedves olvasó, hogy a klíma és a manó szó bájos
összevonásából fakad eme jól csengő elnevezése a Hulladék Históriák
szereplőinek. Érdekesebb azonban elmesélnem egyre sokasodó olvasó táboromnak
(gondolatban hatalmas tömeg kattint rá szerény kis blogomra, ám a valóságban
ülök a kibertér hálójának közepén, mint valami pók, és minden egyes lájkolásnak
úgy örülök, mintha megemésztésre váró finom légyfalat akadt volna fenn a
csapdámban), hogyan is született az első kis lényecske egy nyolcadik kerületi
gangos lakás sötétnek mondható nappalijában.
Nem
mostanában ültem annak a bizonyos nappalinak az egyik szegletében, van annak
már jó három éve is, amikor egy újabb grimm válogatások illusztrálása közben
felötlött bennem, hogy jó volna olyan dolgot rajzolnom, ami kevésbé lerágott
csont a tejfogak számára. Akkoriban kezdett a férjem is, én is egyre többet
foglakozni a környezetvédelemmel, abban az évben laktam elsőnek hosszabb távon
külföldön, ahol a szelektív hulladékgyűjtés valóban a mindennapok részeként
létezik. Mindez jól összekeveredett a manófüggőségemmel, ami egy olyan kis
figurában csapódott le aznap, amit itt láthattok a bekezdésem alatt. Egy olyan
kis lényt szerettem volna rajzolni, amiben össze van gyúrva klímavédelmi "mentsükmegföldanyátmagunktól"
érzésem, és a boldogságrajzolásom.(Tudjátok, mint amikor a zenész is csak
improvizál gyakorlás közben, csak úgy a maga gyönyörére, na, ez nálam a
manókban testesül meg, ide biggyesztek nektek egy linket, hogy érzékeltessem,
jó magyar fröccsözés közben milyen mértékig tud elfajulni a manózás: fröccsmanók J.) Így nézett ki az első rajzom:
Őt
afféle emblémának szántam, mint valami környezetvédelmi logó. Azonban úgy fest
a dolog, hogy beszédesebbre sikerült a lelkem, mint egy átlagos, mezei logónak szokás
lennie. Ahogy kimondtuk rá a nevét, miszerint ez egy klímanó (aznap biztos
eggyel több sört ittunk meg), azonnal életre kelt. Mesélt sokféle, hozzá
hasonló manóról, akik a szelektív kukák belsejéből jöttek. Mesélt egy
kislányról, aki illusztrátor szeretett volna lenni. Mesélt Egy öreg kukás
bácsiról, akivel már nem sokan állnak szóba… na, nézd már, még kihúzzátok
belőlem a lényeget ezzel a nagy hallgatással. Ne szaladjunk előre ennyire,
maradjunk a jó öreg klímanónál. Azaz, hogy ez a manó még nem is annyira öreg. Meseírás közben
sok minden alakul, Ő is ilyen volt, bár néha a változtatás oka sokkal prózaibb,
mint gondolnátok. Az első jel, hogy változtatni kell, így hangzott:
-De
aranyos! – okos felnőtt fej. – De hol a szeme?
Hát, úgy
éreztem magam, mintha velem történt volna meg az a bizonyos kalapos sztori, amikor el kell
magyaráznom egy felnőttnek, hogy ez nem kalap, hanem egy kígyó, ami lenyelt egy
elefántot(izé, a szeme a sapkája alatt van, csak a szemébe csúszott, amikor egy
rakoncátlan szellő a szemébe nyomta tréfából/a sapkája alatt vannak a
csillagok, pont azokat figyeli, nem látod?)
Úgy
voltam vele, hogy ha ezt a "hol a szeme" kérdést felteszi nekem egy gyerek élőben, akkor
változtatok, nem bánom. Bizonyára változnak az idők is, meg a gyerekek is, mert eljött az a nap, szóval az öreg változaton
már kihúztam a sapkából a szemét, vagy fordítva.
Minden
esetre, mire elmesélte az egész történetet nekem ez a kis fura figura, addigra maga is megöregedett, úgy
látszik, ugyanis ebben a formájában nem került bele a történetbe. Igen, az az
öreg manó ott fenn a fejlécben, az bizony ő. Az első teremtett klímanó öreg
változata. És az új külsejéhez kapott egy új nevet is, hogy biztosan életre
keljen: Öregvilág Apó. Minden manó legmanóbbika.
Tudjátok,
mit? Folytatás egy kis meserészlettel a következő posztban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése