Megrendelheted:

Könyvrendelés:
- www.lucifairyworks.com oldal webshopjában
- vagy írj egy levelet a mariannbalint.illustrator@gmail.com címre,név, postacím, darabszám, számlacím (amennyiben eltér a postacímtől)feltüntetésével!
- írj levelet a fészbuk Hulladék Históriák oldalára az adataiddal!
- ha megtörtént az átutalás, már postázzuk is (10700244-66771069-51100005 Cib Bank)
Írj levelet>utald át az összeget>postázunk!

2012. november 28., szerda

Mese Mindentbele Béláról

Jöjjön az ígért kép Mindentbele Béláról, kaptok mellé egy kis sztorit is, hogyan alakult az ő figurája.
 Sikerült előbányásznom a rendszerezettnek alig mondható rajzmappám mélyéről a legeslegeslegelső rajzot, amit egy kukamanóról firkálgattam egy térerő mentes alaksori kávézóban (köszönöm a kérdést, golyóstollal). Így nézett ki:

Mivel nem sokat tudtam még akkor a szelektív hulladékgyűjtés mibenlétéről, ezért kapásból a Komposzt Karcsi nevet kapta az ártatlan. Ám nagyon hamar kiderült-ahogy egyre jobban elmélyültem a témában –, hogy a komposzt nem teljesen azt a kukát takarja, amiben összerohad minden, amit nem mentettél meg az újrahasznosítás számára! Nyugi, komposztról később írok, maradjunk ennél a rajzocskánál. Korábban már írtam, milyen elmondhatatlanul fontos a névadás a karakterek számára. Amikor megkapja az IGAZI nevét egy szereplő, szabályosan képes lemászni a papírról, és nyomni a rizsát szüntelenül.(biztos ezért nem működött, hogy más írja a meséket a rajzaimhoz.)
 Nos, Béla nevét egy tanítványom apukája adta még Bruxelles-ben, aki volt olyan rendes, hogy egy fárasztó nap után érdeklődő arccal végig hallgassa gyermeke rajztanárának süketelését holmi manókról, akik a kukák mélyéről kerültek elő. Apuka kimondta a nevét, Mindentbele Béla pedig helyére került a mesében. Így néz ki megfestve, kicsinosítva:
Éééés, egy kis mese részlet is, persze nem végig, nehogy már lelőjem a poént!(Ugye emlékeztek még az előző bejegyzés sármos karakterére, Klímanó Kapitányra? Ő a mesélő, csak hogy kitöröljem az értetlenkedő csillogást azon kedves olvasók szeméből, akik esetleg most ültek volna le mellénk a szőnyegre mesét hallgatni!)
Mese Mindentbele Béláról
"Na de hol is tartottam? Á, igen, szóval a baj és gubanc Mindentbele Bélával kezdődött. Persze, persze, róla sem hallottatok még, pedig ha látjátok az utcán eldobált szemetet, cigarettacsikket, banánhéjat, tejeszacskót, tudhatjátok, hogy arra közeledik. Vagy ha nem tud jönni, mert megint sok a dolga, legjobb, ha segítetek neki és lehajoltok ti magatok egy-egy rakoncátlan szemét után, és kidobjátok a legközelebbi kukába. Ha kicsit füleltek, halljátok majd utána Mindentbele Béla megkönnyebbült sóhaját.
De hogy az elején kezdjem, volt idő, amikor a szemét eldobálásnak csak egy manója létezett, ő volt Mindentbele Béla. Ez a manó kapta feladatának, hogy az utcák tiszták maradjanak, az emberek házaiból kikerüljön a szemét, és a sok felesleges holmi.
Nagyon ügyes kis manó volt a mi Bélánk, remekül ellátta a feladatát, nem hallottam felőle panaszt se palackpostán, se madárcsicsergésben, de még füstjel sem érkezett aggasztó hírekkel.
Azonban ahogy telt múlt az idő, olyan anyagok jelentek meg Béla szemétdombján, amivel sehogy se tudott mit kezdeni. Nem is csoda, hiszen Béla nem tudott semmit ezekről az anyagokról, nem látott még azelőtt műanyagot, nem tudta, mit kezdjen az egyre nagyobb fémkacatokkal, a törött üvegcserepek megvágták a kezét, a papírrengeteg pedig összekeveredett mindennel. Hatalmas volt a rendetlenség és sehogy se lehetett megállítani a szemétkupac növekedését.
Béla kezdett erősen elfáradni a szemét gyűjtögetésében. Már nem hajolt le minden eldobott csoki papírért az utcán, nem kukkantott be az emberek lakásaiba felesleges holmit kutatva. Úgy belefáradt a nagy munkába, hogy voltak napok, amikor ki se kelt az ágyából, vagy ha kikelt, akkor csak üldögélt az egyik szeméthegy tetején és a vállát vonogatta.
Egy nap halk csörgést hallottam az ablakom alól beszűrődni. Kiléptem az ajtómon és mit látok? Mindentbele Béla ott kucorgott az ereszem alatt, kezét-lábát behúzva a kukaruhájába, csak a szeme látszott ki, ahogyan nagyokat pislogott. Megsajnáltam szegényt és kedvesen behívtam a szobámba egy teára. Lassan megnyugodott és elmesélte, miért hagyta abba a rábízott feladatot.
- Nem bírok ezzel a sok mindennel egyedül Kapitány! – sóhajtott bánatosan, és felhajtott a maradék teáját. - Tessék engem végleg felmenteni a munkám alól. Nyugdíjazni. Vagy leépíteni. Vagy felmondok. A lényeg, hogy nem csinálom tovább ezt a munkát.
- No-no, kedves Bélám, hát nem megy az csak úgy! – mondtam erre, és leültem mellé a fotelembe. –Nem hagyhatjuk, hogy a sok szemét mindent ellepjen, nem az a megoldás, ha hátat fordítunk a problémának! Hanem mondok neked valamit drága barátom! Itt az ideje, hogy kibővítsük a csapatodat és munkatársakat adjak melléd. Ha a sok szemét nem tűnik el magától, hát kezdenünk kell valamit vele! Ha külön-külön gyűjtjük a hulladékokat, remekül fel lehet őket használni. Csak tudni kell a módját."


2012. november 26., hétfő

Első meserészlet

Mariann álmos feje, se szemüveg, se kontaktlencse, reggeli készítés tapogatózva. Férj mögöttem, neki persze nem kell kávé az ébredéshez, és segédeszköz se a látáshoz, egyből kiszúrja, amint megindulok a kukához kezemben zöldségszárral, és így kiált:


- A műanyagos kukába a paradicsomszárat? Teeee... klímanó!


Na igen, nálunk itt (Olaszország) három kuka van egy háztartásban. Egy a papírok számára, egy a lebomló, organikus maradékoknak, egy pedig a műanyagoknak, üvegeknek, fémhulladékoknak. Persze mindenhol más a rendszer. Sok helyen az üvegeket külön, a PET palackot külön, fémet külön… attól függ, hol versz tanyát. Magyarországon nagy átlagban van otthon egy kukád(jelenlévők kivételek, de biztosan hallottatok már olyanról, akinek így van), meg egy nagy konténer a közeledben, oda hordja a lakóközösség a cuccot, és ha jó fej vagy, akkor veszed a fáradtságot, és keresel a közelben egy szelektív hulladékgyűjtő szigetet, ahol megcsaphat a környezettudatosság enyhe kis szele. 

Mindenhol más a helyzet. Belgiumban például büntit is akaszthatnak a nyakadba, ha nem megfelelően szétválogatva teszed ki a sittet a házad elé, és még a nyakadon is hagyják egy illatos kis cetlivel, hogy mit nézett el a kedves városlakó. Egy hete lakhattunk itt Pármában, amikor kiderült, hogy az a szemétlerakó hely, ahova a konyhai hulladékunkat hordjuk, az kizárólag papírhulladékoknak van fenntartva, de ez csak akkor szúrt szemet, amikor egy rövid, de harsogó energiával megtöltött " Solo CARTE" felirat piroslott a kis helyiség ajtaján jól aláhúzva, tripla felkiáltó jellel. Aznap biztos nem menőztem volna a regénykémmel, meg manókkal… Ettől a kis mellé nyúlástól eltekintve nagyon könnyen hozzá lehet szokni a szelektív gyűjtéshez, könnyebben, mint hittem. Felnőtt (?) fejjel könnyű belátni, meg átérezni, hogy miért is jó, amit teszek. De térjünk át a gyerekekre, és helyezzük át a súlypontot a felelősségről a játékra, kalandra. Mert:

- Milyen más is, amikor a gyerkőc aznap egy kismanónak segít a gyűjtögetésben, akit már pár meséből megismert, megszeretett? Mennyivel könnyebben talál a megfelelő kukához a megfelelő szeméttel, ha még a manó matricáját is látja rajta kiragasztva?

Sunyi kis bogár ez a két mondat, igaz? Remélem, alattomosan bekúszott, és tovább olvassátok a blogot egy kis mese előzetesért, amiben rögtön 2 új klímanóval ismerkedhettek meg. Tessék, Hulladék Históriák, 1. részlet:

"Nos, pont itt az ideje, hogy végre tisztázzunk valamit: manók igenis léteznek! Higgyétek el, nem mondanám, ha nem tudnám biztosan. Hiszen én magam is az vagyok.

A nevem Klímanó Kapitány.

Ó, szinte hallom: Kapitány? És klímanó? Nem is hallottunk még róla! Nem csodálom, hisz igazán senki sem ismer bennünket. Mi, manók olyan észrevétlenek próbálunk maradni, amilyen a szél: nem látod a szemeddel, mégis érezheted az arcodon.  Én, mint a Klímanók Vezére, bárhová bekukkanthatok és beleshetek, megnézhetem a legrejtettebb titkokat is. Ezért is hívnak Kapitánynak. Nade klímanó, igaz? Az már igazán különös egy szerzet lehet. Figyeljetek hát!

Volt idő, amikor az emberek és manók együtt éltek itt a földön. Mára azonban az emberek elfelejtkeztek az apró szerzetekről, és csak mesékben emlékeznek meg rólunk. Mendemondák keringenek erre is, arra is: valaki manót látott az alkonyodó erdőben, tündét vélt megpillantani a folyóparton, vagy koboldot fogott a pincéjében. Sok féle manó él erdőn, mezőn, városokban. Tudjátok, minden egyes dolognak, ami itt a Földön létezik, van egy kis manója, aki mindent tud a saját rábízott feladatáról. Találkozhatsz esőmanóval, álommanóval, erdei gombamanóval, városi utcamanóval, falusi tojásőrző manóval…

Én ma nektek olyan manókról mesélek, akikkel akkor találkozhattok, ha belestek a kukátokba otthon, vagy egy szemétkupac alá, amit valaki ott felejtett valahol.  Ők a klímanók.

Gyűjtögetik a szemetet, keresgélik az elhullajtott vagy eldobott tárgyakat, mindenki a saját fajtáját. Igazi tisztogató brigád a manók és koboldok nemzetségében. Ó, és nem csak gyűjtögetnek ám ezek a szorgos kis kezek! Sok-sok olyan anyag van, amit még újra is hasznosítanak! Különös, igaz? Hisz mit lehet kezdeni a kukánkba kidobott szeméttel? Pedig nagy szükség van manapság a klímanók szorgoskodására! Egyre csak halmozódik a szemét és a hulladék, a sok kidobott holmi hegyek módjára áll olyan helyeken, ahol valaha rét zöldellt, madárfütty hangzott, és patakcsörgedezés járta!

De ha a legelejéről akarom kezdeni, akkor először Mindentbele Béláról kell mesélnem Nektek. Itt egy kép róla, hogy megismerjétek, ha mégis sikerülne megpillantanotok őkelmét, ahogy a lába kikandikál egy kuka mögül, vagy egy bizonyos öreg utcaseprő kalapja alól látnátok kilesni."

Háhá! kép és bejegyzés Mindentbele Béláról a következő bejegyzésben!


2012. november 22., csütörtök

Az egész egy rajzocskával indult


Nos, ott venném fel a fonalat az előző bejegyzésből, hogy mi a csuda is valójában az a klímanó. Éppenséggel nem kell hozzá túl sok idő, mire rájön kedves olvasó, hogy a klíma és a manó szó bájos összevonásából fakad eme jól csengő elnevezése a Hulladék Históriák szereplőinek. Érdekesebb azonban elmesélnem egyre sokasodó olvasó táboromnak (gondolatban hatalmas tömeg kattint rá szerény kis blogomra, ám a valóságban ülök a kibertér hálójának közepén, mint valami pók, és minden egyes lájkolásnak úgy örülök, mintha megemésztésre váró finom légyfalat akadt volna fenn a csapdámban), hogyan is született az első kis lényecske egy nyolcadik kerületi gangos lakás sötétnek mondható nappalijában.
Nem mostanában ültem annak a bizonyos nappalinak az egyik szegletében, van annak már jó három éve is, amikor egy újabb grimm válogatások illusztrálása közben felötlött bennem, hogy jó volna olyan dolgot rajzolnom, ami kevésbé lerágott csont a tejfogak számára. Akkoriban kezdett a férjem is, én is egyre többet foglakozni a környezetvédelemmel, abban az évben laktam elsőnek hosszabb távon külföldön, ahol a szelektív hulladékgyűjtés valóban a mindennapok részeként létezik. Mindez jól összekeveredett a manófüggőségemmel, ami egy olyan kis figurában csapódott le aznap, amit itt láthattok a bekezdésem alatt. Egy olyan kis lényt szerettem volna rajzolni, amiben össze van gyúrva klímavédelmi "mentsükmegföldanyátmagunktól" érzésem, és a boldogságrajzolásom.(Tudjátok, mint amikor a zenész is csak improvizál gyakorlás közben, csak úgy a maga gyönyörére, na, ez nálam a manókban testesül meg, ide biggyesztek nektek egy linket, hogy érzékeltessem, jó magyar fröccsözés közben milyen mértékig tud elfajulni a manózás: fröccsmanók J.) Így nézett ki az első rajzom:

Őt afféle emblémának szántam, mint valami környezetvédelmi logó. Azonban úgy fest a dolog, hogy beszédesebbre sikerült a lelkem, mint egy átlagos, mezei logónak szokás lennie. Ahogy kimondtuk rá a nevét, miszerint ez egy klímanó (aznap biztos eggyel több sört ittunk meg), azonnal életre kelt. Mesélt sokféle, hozzá hasonló manóról, akik a szelektív kukák belsejéből jöttek. Mesélt egy kislányról, aki illusztrátor szeretett volna lenni. Mesélt Egy öreg kukás bácsiról, akivel már nem sokan állnak szóba… na, nézd már, még kihúzzátok belőlem a lényeget ezzel a nagy hallgatással. Ne szaladjunk előre ennyire, maradjunk a jó öreg klímanónál. Azaz, hogy ez a manó még nem is annyira öreg. Meseírás közben sok minden alakul, Ő is ilyen volt, bár néha a változtatás oka sokkal prózaibb, mint gondolnátok. Az első jel, hogy változtatni kell, így hangzott:
-De aranyos! – okos felnőtt fej. – De hol a szeme?
Hát, úgy éreztem magam, mintha velem történt volna meg az a bizonyos kalapos sztori, amikor el kell magyaráznom egy felnőttnek, hogy ez nem kalap, hanem egy kígyó, ami lenyelt egy elefántot(izé, a szeme a sapkája alatt van, csak a szemébe csúszott, amikor egy rakoncátlan szellő a szemébe nyomta tréfából/a sapkája alatt vannak a csillagok, pont azokat figyeli, nem látod?)
Úgy voltam vele, hogy ha ezt a "hol a szeme" kérdést felteszi nekem egy gyerek élőben, akkor változtatok, nem bánom. Bizonyára változnak az idők is, meg a gyerekek is, mert eljött az a nap, szóval az öreg változaton már kihúztam a sapkából a szemét, vagy fordítva.
Minden esetre, mire elmesélte az egész történetet nekem ez a kis fura figura, addigra maga is megöregedett, úgy látszik, ugyanis ebben a formájában nem került bele a történetbe. Igen, az az öreg manó ott fenn a fejlécben, az bizony ő. Az első teremtett klímanó öreg változata. És az új külsejéhez kapott egy új nevet is, hogy biztosan életre keljen: Öregvilág Apó. Minden manó legmanóbbika.
Tudjátok, mit? Folytatás egy kis meserészlettel a következő posztban!

2012. november 20., kedd

Gyerekkönyv a szemétről??


- És te mivel foglalkozol? –kedves, érdeklődő tekintet.
- Illusztrátor vagyok. Könyveket készítek gyerekeknek. – csodálkozó tekintet, egy "Ó, az nnnnagyszerű" sóhajjal fűszerezve, ellágyuló mosollyal. – Most éppen a saját könyvemen dolgozok. Én írom és én is illusztrálom. -  Saját magam lelki hátba veregetése, alig látható büszkeség-rángás a szám szegletén.
- Nahát! Gratulálok. És miről szól? – még mindig érdeklődő szemvillanások, fejek felett megjelenő gondolatbuborékokban távolba vesző, szép gyermekkori emlékek kisnyusziról, egyfejű sárkányokról, kedves, rózsaszín babákról.
- Khm. A szemétről.(habár egy angol beszélgetésben ezt a valamivel jobban csengő waste management kifejezéssel illetem, de a reakció ugyanaz):
 - Nahát, éééérdekes.- zavar támad az erőben, bár arcon egy rezzenést sem látni.
Ó, hát hogyan írhat valaki a szemétről, pláne gyerekmesét? A választ inkább képekben mutatom meg. Ezeket a fotókat egy belga szemétfeldolgozó üzemben készítettük 2 éve. Nézzétek meg jól, szippantsatok nagyot lelki orrotokkal egy hulladék feldolgozó üzem szaftos levegőjéből, és éljétek át, hogy aligha lehet ennél sürgetőbb témát feszegetni a gyerekeknek.(kalandos életemről bővebben itt.)
szemétfal sz orrunk előtt

bevállalnád ezt a melót napi 12 órában?

ebben mindannyiunk "keze benne van"

a válogatók - és ez "csak" a papír

érzitek?

Vad, ifjonci szívemmel mindig is olyan képet láttam magamról, aki majd a világ jobbá tételén fáradozik, kiáll a sorból és felkiált: elég! Most, túl a harmincon se gondolom másképp, talán csak olyan körmönfont mondattal fogalmaznék túlfejlett felettes egómmal, hogy egy olyan illusztrátor vagyok, aki eleget töpreng az Élet mibenlétén ahhoz, hogy érezze a felelősséget saját élettere iránt.(Ha az előző mondatot sikerült egy levegővel elolvasnod, küldj emailt privátban, az első száz kedves hangvételű levél beküldője között Hulladék Históriák könyv első kiadású példányt sorsolok ki.-ahhh...első játék:-))
Jelenleg Olaszországban élek, de Belgiumban ugyanazt tapasztalhattuk: a szemetedet el se vinnék, ha nem külön-külön válogatva raknád ki a kapu elé. Ez persze több odafigyelést igényel. Kis káromkodás elmorzsolása, amikor egy rám romlott joghurtot nem elég könnyed mozdulattal a kukába vágni. Szedd szét, öblögesd el, dobd a megfelelő helyre. Na de mindennek célja van, és értelme! Utólag jó érzés, mert tudod, minden nap tettél valamit azért, hogy könnyebb legyen eltakarítani saját magad alól a ganét! De hogyan adod be a gyerekednek, hogy szétválogatni a szemetet igenis fontos dolog?
- Kisfiam, ha nem figyelsz oda, egy szeméthegyen fog meghalni az unokád!(5 éves Pistike értetlen arca, aki számára egyedül a MOST pillanat létezik.)
- Ha nem válogatod szét a szemetet, egy jegesmedve valahol megfullad a klímaváltozásból fakadó felmelegedés miatt! (6 éves Eszmeralda édes kis pofija, amire kiül, hogy a klímaváltozás szót nem érti, jegesmedve képet csak rajzolva látott, az viszont jó hírként érinti, hogy felmelegedés van, mert otthon sokszor fázik, és az iskolákat se fűtik túlságosan.)
 - Gyűjtsd külön, mert kell, és kész! Úgy illik, így szokás! (a saját gyerekkori fejem 7 évesen, borzalmas műanyag keretes szemüveggel, tudjátok, aminek a szára a fülcimpa mögé kanyarodik, mögüle morcos tekintet villan, mert a muszáj és kell szavak túl mélyen sértik önérzetes vízöntői lelkemet)
Szóval nem hiszem, hogy ezek működnének. Pedagógusi vénám azonban egyetlen ősi ötletet kerget körbe illusztrátori véráramlatomban: tegyük játékká, mindennapi kalanddá a szelektív hulladékgyűjtést a gyerekeknek (ugye rákattintottatok a fenti linkre, amiben olvashatjátok, hogy pedagógus vagyok, meg illusztrátor, és elmélyülten, hosszú percekig gyönyörködtetek eddigi munkámban? Remek, remek.....itt bepótolhatod, ha mégse.) Szóval, itt az alapgondolat, amit fentebb a fejlécben olvashatott a szemfülesebb látogató:
"Mindennek, ami itt a Földön létezi, van egy kis manója, aki mindent tud a saját rábízott feladatáról." Így születtek meg azok a manók a fejemben, majd a kezem alatt, akik mindent tudnak a szelektív hulladékgyűjtésről, és arról az anyagról, amit gyűjtenek.
Szívesen megnéznéd, hogy néz ki egy tapasztalt papírmanó? Kíváncsi vagy rá, hogy fest egy műanyag manó "élőben"? Érdekel, ki is az az Öregvilág Apó? És egyáltalán, mi a csuda az a klímanó? Mert akkor bennünk valami közös.
Folyt köv…